Az elmúlt években számos cikk jelent meg, amelyek a kakaó és csokoládé előnyös hatásairól számoltak be. Több neves táplálkozástudománnyal foglalkozó szakember és külföldi szakmai lap is állásfoglalásokat tett, méltatva az előbbiek pozitívumait. Azonban muszáj szólnunk a csokoládé előnytelen hatásairól is, hiszen (sajnos) ezek vannak túlsúlyban.
Mindenek előtt a csokoládé kalóriatartalmát érdemes megemlíteni. A legtöbb csokoládé energiatartalma 570-630 kcal között van (100 grammra vonatkoztatva), amely egy átlagos napi energiaigény 25-30 %-át teszi ki. Különösen hangsúlyos e tény egy olyan országban, mint hazánk, ahol a lakosság mintegy 60 %-a túlsúlyos. A tömeges méretekben előforduló elhízásért részben az édességek, ezen belül is a csokoládéalapú termékek felelősek. (A cukor, a kakaóvaj és a tejpor rendelkezik nagy energia értékkel)
A csokoládét a főétkezések között szoktuk nassolgatni, ezáltal megzavarjuk a gyomor, a hasnyálmirigy és a bélrendszer egészséges működését. A megfigyelések szerint a délelőtt folyamán kisebb mennyiségekben megevett csokoládé maradványai még a délutáni órákban is pangnak a gyomorban, táptalajt biztosítva ezzel a fermentációs folyamatoknak, dekoncentráltságnak, intoleráns magatartásnak. (gyermekeknél sajnos jól követhető a viselkedésbeni változás). Az esti órákban fogyasztott nassolnivalók pedig az éjszakai pihenés minőségét befolyásolják. A gyakori csokoládé nassolás rendszertelenné teszi a vércukor szintet, terhet róva ezzel az inzulintermelő rendszerre. Az egyik fő probléma tehát, hogy a csokoládé alkalmatlan főétkezés gyanánt, így szinte kizárólag nassolnivalóként fogyasztják, amely rendkívül előnytelenné teszi a hasznosulást és nagymértékben megnöveli az elhízás kockázatát. Ezen a tényen sem a korábban említett előnyös polifenolok, sem az ásványi komponensek nem változtatnak.
A csokoládé magas egyszerű szénhidrát tartalma köztudott tény; a teljes tömeg 36-55 %-a finomított cukor. Rendszeres fogyasztás esetén gyengíti az immunrendszert, megbontja a bélflóra egyensúlyát, és melegágya lehet a szisztémás gombás betegségeknek. Az ilyen mennyiségű cukor lebontása vitamin (főként B1) és ásványi anyag (pl.: kalcium) veszteséggel is járhat.
A főétkezések előtti csokoládéevés kimutathatóan csökkenti az étvágyat, de ugyanez mondható el az étkezések közötti nassolásra is. Az édességeket majszoló gyermek kevesebbet eszik az értékes tápanyagokat tartalmazó ebédből, vagy vacsorából, ezen kívül csökken a sós íz-karakterű ételek kedveltsége is, így a szervezet nem kapja meg a szükséges testépítő és szabályozó tápanyagokat. Ezek után sokszor csak úgy lehet rávenni a gyermeket a „normális” evésre, ha egy ízletes, ebéd utáni édességet helyezünk kilátásba „hajtóerő” gyanánt. (Elindul az ún. édesség-függőség kialakulása) E folyamat kialakulásában sajnos a csokoládé vállalja a főszerepet. Nem helyes tehát, ha hangsúlyt helyezünk ez utóbbi termék magasabb ásványi anyag tartalmára, mivel hosszabb távon – az előbb leírt étvágybefolyásoló hatás miatt – relatív hiány állhat elő a létfontosságú mikroelemekből.
A tejcsokoládé magasabb táplálkozás élettani értékét a hozzáadott tej hatásának tulajdonítják. E kérdéskörnél is óvatosaknak kell lennünk, hiszen – ha jól elolvassuk a csomagoláson található összetételi felsorolást – általában csak „sovány tejpor” megnevezéssel találkozhatunk. Ez azonban egészen más, mint a reklámokban látható havasi legelőkről beérkező, frissen kifejt házitej. A technológiai műveleteken átjuttatott, zsiradéktartalmától megszabadított, végül besűrített és porított „tej” értéke jelentősen elmarad a friss tejétől. Sajnos le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy egy tábla csokoládé elfogyasztása egy nagy pohár friss tej értékét hordozza. Az ilyenfajta marketing a fogyasztó tudományos táplálkozás iránti igényére alapoz, valójában azonban ún. áltudományos megállapításnak minősül. Sajnos több ilyen fordul elő világunkban, ezért is jó vigyázni a tudományosnak tűnő, kémiai szakkifejezéseket felvonultató termékbemutatókkal.
A csokoládé élettani hatásának megítélésekor nem maradhatnak ki a felsorolásból az E-számmal jelzett élelmiszer adalékanyagok sem. A gyártáskor adagolt megannyi vegyület (emulgeátor, állományjavító, ízesítőanyag, stb.) hatásairól még keveset tudunk, a tudományos világ azonban egyetért abban, hogy mennyiségüket célszerű minimálisra csökkenteni az élelmiszerekben. A csokoládéban található adalékanyagok mindenesetre semmiképpen sem kedveznek a csokoládé hírnevének – legalábbis az egészségvédők között.
A nyersanyagként felhasznált kakaóbab a kakaócserje hüvelyes termése, amelyet a trópusokon termesztenek. A leszedett terméseket helyben halmokba rakják és 3-8 napig erjesztik. A fermentáció (erjesztés) során a belső hőmérséklet megemelkedik, amely kedvez a penészgombák szaporodásának és ennek következményeként a rákkeltőnek tartott aflatoxin termelődésének. (Ugyanez előfordulhat a kávé és tea fermentálása során is. A trópusi országokban elterjedt munkamorál nem jelent garanciát a jó minőségre nézve.) Hazai felmérések szerint a rendszeres kakaó-, csokoládé-, kávé és teafogyasztók vérkeringésében gyakran felfedezhetőek a penésztoxinok. A nyersanyag minősége tehát – a szennyezettséget és toxin tartalmat tekintve - meglehetősen változó, különösen az olcsóbb, tömegfogyasztásra szánt, szinte tonnaszámra fogyó kakaóalapú termékek esetén, amely a lakosság gyengébb immunitású rétegei (gyermekek, idősek, betegek) számára jelent nagyobb kockázatot. A penész toxinok hosszú távú hatásairól eltérő eredmények ismeretesek; legtöbbször az allergia, a májfunkció zavara és a daganatos betegségségek jelennek meg, mint potenciális következmények.
A kakaó és csokoládé témakörében végül meg kell emlékezni az alkaloidákról: a koffeinről és teobrominról. Ezek idegrendszeri úton ható kémiai anyagok, amelyek nagyban felelősek az ún. csokoládé-függőség kialakulásáért. Gyakori fogyasztás esetén hiányuk elvonási tünetekkel járhat, hasonlóan más függőségekhez. Szervezetbe kerülésük jelentős stressz hatást jelent, és számos előnytelen biokémiai folyamatot indukál. A régi időkben e hatásokat pozitívumként könyvelték el, sőt depresszióoldó és hangulatjavító jellegüket a mai napig előnyként tartják számon. A valóságban azonban az elindított biokémiai folyamatok megerőltetik és legyengítik az érintett szerveket. A kakaó és csokoládé jelentős oxálsav tartalommal bír, amely a vesekő képződésére hajlamos embereknél az oxalát-kristályok kialakulását segíti. Az esetek egy részében tetten érhető a vesekőképződés hátterében meghúzódó mértéktelen csokoládéfogyasztás. Az eltávolított vesekő kristály szerkezete időnként utalhat bizonyos vesekő-képző élelmiszerek túlzott bevitelére, és ez a jelenség a kakaó és csokoládé esetében is fennáll. (Vagyis a csokoládé- és kakaós ital fogyasztás jellegzetes kristály szerkezettel rendelkező köveket eredményezhet.)
A csokoládét népszerűsítő tudományos cikkek, úgy tűnik, a magas zsiradék- és cukor tartalmat, a tápanyaghiányos állapotok nagyobb valószínűségét, a fogszuvasodást, az adalékanyagok, penész toxinok, oxálsav és idegrendszerre ható komponensek (alkaloidák) jelenlétét nem tekintik kiemelésre méltónak, a néhány vélt és valós előnyt viszont igen. A témakör kiértékelése azonban csak akkor lehet objektív, ha az ún. eredő hatást keressük, tehát a csokoládé összhatására vagyunk kíváncsiak az emberi szervezetben. Ez az összhatás azonban a károsító folyamatok irányába tolódik, hiszen az előnyként számon tartott polifenolok és ásványi anyagok semmiképpen sem képesek ellensúlyozni a fentebb leírt előnytelen tényezőket. A kedélyállapot javító hatást a cukor és az alkaloidák keltik, amelyek hosszabb távon hangulati hullámzást, súlyosabb esetekben – csokoládé hiányában – depresszióhoz hasonlító, levertséggel, lehangoltsággal járó tüneteket eredményeznek.
Határozottan kijelenthető, hogy a kakaó és csokoládé, mint élelmiszerek, semmiképpen sem sorolhatóak az egészségvédő táplálékok közé. A tudomány „mindent szabad, csak mértékkel” elve itt sem segít, mivel - a tapasztalatok szerint - nehéz mértéket tartani a csokoládé evést illetően. (Az elv tehát csak elméleti jellegű) Az ingyen reklámnak persze nagyon örültek a gyártók, mivel a becsült hazai 2,5 kilogrammos egy főre jutó évi csokoládéfogyasztás még jelentősen elmarad a nyugat-európai 8-11 kilogrammhoz képest. Sajnálatos azonban, hogy az a táplálkozás tudomány, amely egyik kezével támogatja az egészség védelmét, másik kezével akadályokat gördít elé. Nehezen mérhető fel, mekkora veszély rejlik a csokoládét védő tudományos cikkekben egy olyan világban, ahol számtalan táplálkozási eredetű betegségben szenvedünk, és ahol gyermek és felnőtt egyaránt kötődik a csokoládéhoz és az édességekhez. Nem szerencsés, ha segítséget nyújt a lelkiismeret megnyugtatásához a rossz szokások tekintetében.
