Dosztojevszkij egy roppant találó jellemzést ad az emberről a Feljegyzések a holtak házából c.
művében: „Azt hiszem az embert legjobban ezzel jellemezhetjük: olyan lény, aki mindent megszokik.” A jót könnyen megszokjuk. Ez nem is igényel különösebb magyarázatot, csak egy példát említsünk: ki az, aki alig várja már egy jól sikerült nyaralás végét? Hasonlóképpen azonban a rosszhoz is hozzászokunk.
Talán nem is gondoljuk, mennyire befolyásolja jelen életünk minőségét az, hogy a múltban fokozatosan hozzászoktunk a rosszhoz. Széles skálán mozoghat az, hogy ki mennyi rosszat kapott kisgyermekkorától kezdve különböző bántások, sérelmek, fizikai vagy lelki fájdalmak formájában. És sokszor épp azoktól, akiktől a legtöbb szeretetet kellett volna kapniuk. Ezeknek a sokszor tragikus eseményeknek a legpusztítóbb következménye a gondolkodásunk megfertőzése. Minél állandóbb a jelenlétük a negatív eseményeknek, annál inkább megszokjuk azokat; a feszültségteljes légkört, a félelmet, a szorongást, az érzelmi zsarolást, a testi fenyítést, stb. Így válik szépen fokozatosan az abnormális helyzet „normálissá”. Ezzel párhuzamosan pedig egy olyan élet, ami valóban józan és emberhez méltó lenne, elképzelhetetlenné válik.
Egyre inkább gyökeret ver a saját magunkról alkotott hitvilágunkban a következő gondolat: „Rossz vagyok, nem is érdemlek jobbat.” Hány és hány nő tűr el súlyos bántalmazást egy agresszív férfitől, miközben szabadságában állna továbblépni? Miért? Hány és hány férfi menekül el egy kapcsolatból, amikor az épp elmélyülne és valódi intimitás kezdődhetne? Miért? Mennyien nem tudják elhinni magukról, hogy szerethetőek és messziről kerülik a szeretet igazi megnyilvánulásait, miközben vágynak is rá? Miért? Mert az a rablánc tartja fogva gondolkodásukat, énképüket, hogy ők ennyit érnek. Ez pedig automatikusan maga után vonja a kompenzálást.
Nem túlzás kijelenteni: szinte mindenki kompenzál. Nem lehet ugyanis tartósan együtt élni azzal a gondolattal, hogy értéktelenek vagyunk, nem lehet bennünket szeretni, selejtesek vagyunk. A legtöbbünk ezt próbálja kompenzálni valamivel. Megpróbálunk lenyűgözni másokat különböző teljesítményekkel, megpróbálunk jól viselkedni azért, hogy mások szeressenek és tiszteljenek minket. És közben szép lassan tönkre is megyünk ebben az igyekezetünkben, amely szinte minden energiánkat felemészt. Miért? Hogy mások jót gondoljanak rólunk. Sokan közülünk abba a végletbe esünk, hogy az elszenvedett sérelmek feletti fájdalmunkat alkohollal, drogokkal, szexszel és számtalan más függőséggel próbáljuk tompítani. Sokan pedig továbbadjuk azt a gonoszságot, amit mi is elszenvedtünk. Miért? Mert ezt láttuk. El sem tudjuk képzelni, hogy másképp is lehet…
Nemrég mesélte nekem egy fiatal hölgy, hogy évek múltán sem meri még elhinni, hogy őt szereti a férje. Amikor megkérdeztem, hogy miért, akkor a következőt válaszolta: „Annyi erőszakban volt részem gyermekként, hogy a valóság egyértelmű jelei ellenére sem tudom elképzelni, hogy lehet másképp élni. Én nem tudom elhinni, hogy engem lehet szeretni.”
Az ember csak úgy lehet szabad, ha nem kell bizonygatnia azt, hogy értékes és szerethető. Minden erre irányuló cselekvés kényszerből születik és megkötözi a lelkünket. Ha bizonygatni akarjuk emberi mivoltunk értékét és méltóságát, akkor az arról árulkodik, hogy a szívünk mélyén megvetjük és vádoljuk magunkat. Amíg ez így van, addig nem leszünk szabadok, mert a bizonyítás kényszere fog minket vezérelni. Mivel a gondolatvilágunkban vagyunk a legerősebben megkötözve, így a szabadságharcnak is ott kell kezdődnie.
Talán Önnek is felszabadító lesz a következő gondolat: Van bennünk rossz, de nem mi magunk, mint emberi lények vagyunk a rosszak! Ne azonosítsuk magunkat a rosszal, hanem próbáljuk szétválasztani az emberi lényünket és mivoltunkat attól, amit teszünk. A rossz cselekedeteinket igenis elítélhetjük, de önmagunkat attól még ne vessük és ne tagadjuk meg!
