Sziasztok, Péter vagyok, teljesítmény-függő. De időnként vannak „tiszta” napjaim. Karácsonyi vallomás következik.
Korunk gyermeke vagyok én is. Mára az emberiség elképesztő hatékonysággal végez mindent. Ha van egy megoldandó feladat, azt ízekre szedjük, kitanuljuk, aztán tervet készítünk, erőforrás kerítünk és végrehajtunk nagy hatékonysággal. Ezzel amúgy alapvetően nincsen gond, hiszen emiatt nem kell minden második embernek a mezőgazdaságban dolgoznia (mint kellett 500 éve), ezért élhetünk (a világ szerencsésebb részén) történelmi kitekintésben is példátlan jólétben (tiszta víz, sőt falból folyó meleg víz, télen is 22 fokos szoba, nuku éhezés, stb.).
A modern tudás, a magas teljesítmény és a bőséges, tradicionális gyógyászati tudás miatt lehetnek a Netamin termékek is rendkívül hatékony, csúcsminőségű, tudományos alapú termékek – melyek sokezer embernek segítenek egészségesebben és boldogabban élni. Szóval jó oldala mindenképp van a magasabb teljesítménynek.
Ugyanakkor minden szélsőség rossz. Nem hiába mondom el újra és újra a Netamin videókban is, hogy az egészséges életmódnak is elsősorban a boldog életet kell szolgálnia és nem fordítva; magyarul az egészségre törekvés ne cél legyen, hanem eszköz. Furán hangzik ez egy vitamin-árus tollából, de ha az életed másról sem szól, minthogy mikor-milyen ételeket eszel, mit sportolsz és milyen vitaminokat szedsz, akkor ideje megkeresned életed magasabb rendű céljait – és az amúgy tök jó egészségre törekvést annak szolgálatába állítanod!
De vallomással tartozom nektek. Bármennyire is látom, hogy a szélsőség mindig rossz, időről-időre én magam is a teljesítmény, a tökéletesség bálványának hajszolásában találom magam. Egy világban, ami mindent mér és mindent címkéz, ahol a verseny mindenben kihegyezett és mindenki hajtva érzi magát, nagyon könnyű sodródni az árral. A felismerés mindig ugyanolyan keserű: mikor minden „flottul” megy, látszólag minden pörög, legbelül azt érzem, hogy hiába markolom az életet nagy hatékonysággal, az élet - mint homok - kipereg az ujjaim közül és én üres kézzel maradok. Általában csak ekkor eszmélek és állok meg.
Hol van a határ? Meddig OK keményen dolgozni az álmokért, és honnantól lesz teljesítmény-kényszer? Honnantól őrli fel a lelkünket? Ez a nagy kérdés!
Én azt találtam, hogy onnantól, mikor a teljesítményt beengedem legbelső lényembe. Mikor engedem, hogy identitásom, önmagamról alkotott képem elemi része legyen a teljesítmény, amit nyújtok. Hogy miért? Mert ez óhatatlanul félelmet generál. Gyilkos, elnyomhatatlan félelmet. Mert ha a teljesítményed az, ami te vagy, akkor mi lesz, ha már nem tudod ezt nyújtani? Ki leszel akkor, ha elvész a kincs, a hírnév, amit ügyesen elértél? Bármilyen magasan vagy, ez a félelem akkor is fojtogat. Sőt, talán minél magasabban vagy, annál inkább, hiszen a zuhanástól való félelem is annál erősebb.
Ezért én küzdök ez ellen. Ez az én haditervem. Mikor ráébredek, hogy ismét a teljesítmény bűvöletében vagyok, megállok, és magamra tekintek. Felidézem, hogy az életem önmagában érték. Arra gondolok, hogy nem kértem, hogy legyek, de mégis lettem. Valaki akarta, hogy ebben a világban éljek, és ez a Valaki fenntartja az életemet napról-napra. Ez vitathatatlan, hiszen itt vagyok. Érték voltam akkor is, mikor még nem volt a Netamin, érték lennék akkor is, ha mozdulni se tudnék, és érték leszek akkor is, ha már elmúlok, és senki sem emlékszik majd rám.
Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy az Élet emberré lett és eljött osztozni az emberi létben. És elég csak a betlehemi jelenetre tekinteni és megláthatod te is: az élet nem teljesítmény-alapú. Jézus jöhetett volna IMAX-mozi körülmények között, dübörgő zenei háttérrel, megnyílt égből, harmincévesen, vörös szőnyegen, villogó vakuk és paparazzik között. De nem így jött. Pedig egy Istennek aztán biztosan sok dolga van, ráadásul Ő aztán igazán megérdemelné ezeket a körülményeket, nem? Mégsem így történt. Egy istállóban született, egyáltalán nem optimális körülmények között. És csecsemőként. Volt pelenkás, totyogó, kisfiú, kamasz. Kisgyerekként bizonyára ő is sokat aludt, játszott – élt. Isten ráért felnőni a feladatához. Ez bennünket is tanít.
Mikor a saját létezésemre nem a teljesítmény irányából, hanem a megajándékozottság szemszögéből tekintek, hirtelen azt érzem, hogy kiléptem a sodrásból. Megszűnik a pörgés, a hajtás, a mindig előre kényszere, és egyszerűen csak – vagyok. Jó, hogy vagyok. És az is jó, hogy Te vagy. Téged is akart Valaki ebbe az életbe. És a te szíved dobbanását is követi az újabb dobbanás, amit nem te akarsz és ami nem a te teljesítményed. Az Élet hordoz téged is. Érték vagy. Ahogy vagy. Ezt sose felejtsd el.
Boldog Karácsonyt.
