„Olyan a helyén mondott szó, mint aranyalma ezüsttányéron.”
(Példabeszédek könyve)
A két titok (nem is annyira titok) előtt némi bevezető:
A több ezer éves bölcsességet, mely szerint a helyén mondott szó olyan, mint az aranyalma ezüst tányéron, jól ismerjük. Mégis mennyi rossz érzés, csalódás, lelki fájdalom, vagy veszekedés születik a nem megfelelő szavak miatt, vagy azért, mert indulatos, netán hibáztató hangnemben történik a kommunikáció. A legtöbb esetben a társ nem érti, hogy a másik miért pont úgy reagál, vagy miért van az, hogy gyakran szinte ugyanazon forgatókönyv szerint vesznek össze, s ami a legérdekesebb, hogy mindketten úgy érzik, a másik az, aki inkább hibás a kialakult helyzetért. A férfi szerint a nő túlságosan érzékeny, a nő pedig néha azt gondolhatja, hogy a férfi kissé érzéketlen. Amilyen sok lehetőséget nyújthatna az örömre és boldogságra a szeretetet helyesen kifejező beszéd, épp olyan sok csalódást okoz a megannyi apró bántás vagy figyelmetlenség.
Az egyik legnagyobb ajándék, amit szeretteinknek adhatunk, nem kerül semmibe, mégis annak, akinek szól, megfizethetetlen. Hiszen a férjnek semmibe nem kerül, ha csak úgy, minden ok nélkül megsimogatja nejét, és azt mondja neki, hogy „olyan jó, hogy te vagy a feleségem”.Ezzel olyasvalamit ajándékoz neki, amit sehol nem lehet megvásárolni. Hány családi otthon lenne sokkal boldogabb, ha ezek az oly sokat jelentő mondatok, dicséretek elhangoznának. Valami miatt azonban épp ezek, az úgynevezett pozitív üzenetek hiányoznak, vagy csak nagyon ritkán fordulnak elő mindennapi megnyilvánulásainkban.
Szüleinktől, pedagógusainktól, később pedig a munkahelyünkön sajnos általában kevés pozitív visszajelzést kapunk. Nem meglepő hát, hogy a pozitív kommunikációs beállítódás nemigen alakul ki bennünk. Hajlamosak vagyunk természetesnek tartani azt, ha a dolgok rendben mennek, és nem is gondolunk arra, hogy megdicsérjük, vagy egy-két elismerő szóval „megsimogassuk” a másikat. Ellenben sokan nagyon is készek arra, hogy gyorsan szóvá tegyék, ha nem úgy történik valami, ahogy szerintük kellene. Ha megszámolnánk, hogy egy nap hány pozitív és hány negatív megnyilvánulásunk van, valószínűleg nem lennénk elégedettek az eredménnyel.
Az egyik „titok”
Megtanulhatunk pozitívabban kommunikálni. A sikeres, jó légkörű családok (és egyáltalán kapcsolatok) egyik titka, hogy náluk több – a másikat elismerő, vagy szeretetüket kifejező – kedves szó hangzik el. Ha tehát javítani szeretnénk környezetünkben a lelki légkört, meg kell tanulnunk több „verbális simogatást” adnunk a körülöttünk élőknek.
Alapállásban ne a hibákat keressük a mellettünk élő emberben! Inkább olyan dolgokat, amit megdicsérhetünk, amit megköszönhetünk, vagy ami a másik munkájába, idejébe került, és mi (is) részesülünk az eredményből. Legyen az egyszerű házimunka vagy bármilyen apróság, vegyük észre, és fejezzük ki elismerésünket. Hogy hogyan? Olyan kifejezésekkel, amelyekkel azt mondom el, hogy bennem milyen pozitív érzéseket keltett az, amit a másik ember cselekedett. Pozitív én-üzeneteknek nevezzük azokat a megnyilvánulásokat, amelyek úgy dicsérnek, hogy közben nem minősítik a másikat. Ezek azok az üzenetek, amelyek a legnagyobb pozitív erővel bírnak.
Ezt egy példán keresztül könnyen megérthetjük. Amikor azt mondjuk, „nagyon ügyes vagy”, „milyen szorgalmas vagy”, „okos vagy” stb., akkor a másikról mondunk valamit, azaz „te-üzenetet” küldünk, hiszen minden ilyen mondatunkhoz odatehetnénk a te szócskát. Ez pozitív tartalmától függetlenül zavart kelt a másikban, mert ítéletet fogalmaz mag. És az kellemetlen, ha ítélkezik bárki is felettünk. Ha viszont azt mondjuk: „annyira jól esett, amikor láttam, hogy segítesz a testvérednek”, vagy „nagyon ízlik ez a leves” vagy „szeretem, amikor csak úgy megölelsz” stb., akkor azt mondom el, hogy mit jelent nekem az ő viselkedése. Ez hat legpozitívabban a másik emberre.
Az én-üzenetek nem általános dicséretek, hanem konkrét pozitív visszajelzések. Gyakoroljuk magunkat ezekben, keressük az alkalmakat, különösen szeretteink körében. Kezdetben esetleg sokunknak nehezen áll rá a gondolkodásunk és a szánk, de ez ugyanúgy van, mintha egy új nyelvet tanulnánk meg. Az elején nehezen megy, később automatikussá válik. A szeretet nyelve pozitív nyelv.
A másik titok
A másik lényeges különbség a szeretet nyelvét magasabb szinten beszélők javára, hogy úgy tudnak odafordulni társukhoz, hogy az érzi, odafigyelnek rá, igazi megértést kap.
Lássunk egy egyszerű példát! A feleség így szól férjéhez: „Most már elég nagyok a gyerekek, és azon gondolkodom, hogy visszamenjek-e újra dolgozni.” A férj segíteni szeretne a döntésben, és így szól: „Hát persze, drágám, jó lesz, ha újra dolgozni kezdesz.” Feleség: „De akkor mi lesz az itthoni ezer teendővel, meg a gyerekekkel való rendszeres foglalkozással?” Férj: „Akkor ne menj, maradj csak itthon továbbra is.” Feleség: „Persze, mert neked az a legkényelmesebb, ha itthon mindent megcsinálok.” Férj (kissé ingerülten, védekezően): „De hiszen soha nem kényszerítettelek, hogy itthon maradj a gyerekekkel.” Feleség (sértődötten): „Most miért vagy ingerült, veled soha semmit nem lehet megbeszélni, mindjárt felkapod a vizet.” A folytatáshoz már nem kell nagy fantázia. Sértődötten elfordulhatnak egymástól, vagy veszekedésbe torkollik a „beszélgetés”.
Sokunknak lehetnek hasonló tapasztalatai, újra és újra ugyanaz a „lemez” kerül elő, mert ezek a hibák szokássá alakulhatnak. És nem értjük, hol futnak rossz vágányra a beszélgetések, miért betegszik meg a kapcsolat. Először is, tudjuk, hogy a teljes kommunikációnknak csak kis részét teszik ki a szavak, és nagyobb hányadot képviselnek a nem verbális jelzések, mint például a hanghordozás, az érzelmi színezet, az arckifejezés vagy a hangerő. Mégis, általában az elhangzó szavakra válaszolunk, és nem igazán figyelünk a mögötte lévő szándékra, szükségletre, indítékra. Így elhibázzuk a válaszokat, a reakciókat.
A fenti férj-feleség párbeszédben a feleség már az első mondatával azt akarta elmondani a férjének, hogy nem tudja biztosan, mi lenne a helyes döntés a részéről, ha újra dolgozni kezdene, vagy ha a családi tűzhely melegéért fáradozna továbbra is. Azt akarta megosztani férjével, hogy bizonytalan, és nehezen tudja letenni a voksát akár az egyik, akár a másik lehetőség mellett. A férj egyáltalán nem reagált az „igazi” üzenetre, vagyis felesége bizonytalanságára, hanem e helyett csupán a szavak szintjén hallható kérdésre válaszolt. Nem csoda, ha válaszából a feleség nem érezte ki, hogy társa érti tanácstalanságát. Ha a férj nem mondott volna egyből megoldást („hát persze drágám, jó lesz, ha újra dolgozni kezdesz”), hanem jobban figyel felesége érzésére, akkor valami ilyesmit mondott volna: „Most hogy a gyermekek már nagyobbak, foglalkoztat a gondolat, hogy újra munkába állj, de nem vagy benne biztos, hogy ez jót tenne-e a családnak meg a gyerekeknek, mert itthon is sok a munka.”
A szeretetteljes kommunikáció nagy titka, hogy értőn figyelek arra, mit akar üzenni nekem a másik. Ha megértem, mit is akar valójában, milyen szükséglet, érzés van a szavai mögött, jelezzem is vissza, mi az, amit megértettem. Amikor a gyermek remegő hangon azt mondja: „muszáj oltást kapnom?”, akkor nem tartok kiselőadást az oltás fontosságáról, vagy arról, hogy mire felnő, már nem fog emlékezni rá, és különben is, kap egy fagyit utána, hanem egyszerűen átölelem, és azt mondom: „tudom, félsz, hogy fájni fog”.
Minden emberi kapcsolatunk, házasságunk és a gyermekeinkkel való szeretetkapcsolatunk is nagymértékben javítható, ha szeretetünket nem csak érezzük irányukba, de ki tudjuk fejezni (helyesen) a hétköznapokban is.
Így szavaink valóban olyanok lesznek, mint az aranyalma ezüsttányéron.
Szerző: Bán László
