Kedves Netaminosok! Örömmel tudatom Veletek, hogy nemrég a házasság örök szövetségére léptem életem választottjával! Ma már sokan elavult intézménynek tartják a házasságot, és volt idő mikor én is így gondoltam. Hogy mi és miért változott, megosztom veled személyes hangvételű cikkemben
Volt idő, mikor lehetetlen vállalkozásnak tartottam a házasság intézményét. Láttam ugyanis a saját életemben, hogy évről évre változom, és sokszor ha visszatekintettem a néhány évvel azelőtti önmagamra, egy egészen más embert láttam. Most sincs ez másképp. Az emberek változnak. Én is, más is.
Köztudomású az is, hogy csak összeillő emberek tudnak együtt egy boldog párkapcsolatban élni. Én sokáig úgy gondolkodtam, hogy eleve nehéz két összeillő embert találni, hát még annak milyen elenyészően alacsony esélye van, hogy ők majd egy irányba fognak változni az évtizedek alatt! Szinte semmi. Jó ideig azt gondoltam, itt le is zárhatom ezt a gondolatmenetet, a logikám kikezdhetetlen.
Aztán két dolog változott az életemben. Az első, hogy megtanultam, hogy ha csak azt veszem lehetségesnek ami szemem előtt van, akkor nem sok örömöm lesz az életben. Ha nem merek fontos dolgokért tenni, értelmes kockázatot vállalni, elköteleződni valami nálam nagyobb dolog mellett, akkor pont azok a dolgok fognak kimaradni az életemből, amikért igazán érdemes élni. Egy szóval ha nem merek hitből élni, azaz értelmes meggyőződéssel úgy küzdeni nap mint nap nemes célokért akkor is – sőt, akkor különösen - ha éppen nehéz vagy pillanatnyilag kilátástalan, akkor pont a legértékesebb részek maradnak ki az életemből.
A másik fontos dolog pedig az volt, hogy találkoztam Vele. Ha volt kétségem afelől, hogy a Gondviselés számomra is tartogat-e egy pontosan hozzám illő, az én legmerészebb álmaimat is messzemenőkig túlszárnyaló segítő társat, az a mi megismerkedésünk alatt szertefoszlott. Ő több és jobb, mint amit magam számára valaha is remélni mertem.
Ennek a csodálatos lánynak a szerelme meg nem érdemelt áldás az életemben, ezáltal hatalmas kihívás is, hogy viszonozni is tudjam számára azt az odaadó szeretetet amit tőle kapok.
De mindezeken felül egyben felemelő felelősség is, hogy a mi szeretetünk fényében ne csak magunk fürödjünk, hanem igyekezzünk minél többet kisugározni a körülöttünk lévőkre is, hiszen minden szeretet alapja továbbadás. A szeretet érdekes dolog, fordítva működik mint a fizikai dolgok. A szeretetet ha meg akarod tartani magadnak: elveszíted, ha továbbadod, akkor viszont egyre több lesz neked is belőle.
Találkozásunk és kapcsolatunk a jövőbe vetett hitemet is megváltoztatta, a nyers logikával szemben. Arra jutottam ugyanis, hogy ha ilyen csodálatos társat tud adni a Gondviselés, akkor bizonyára nem fog bennünket magunkra hagyni később sem; és mindaz, ami emberileg egy vállalhatatlan küldetésnek tűnt számomra sokáig, egy küzdelmes, de biztosan boldogságba vezető házassággá válhat, ha mi sem leszünk restek küzdeni érte.
Nem hiába szerepel a „ház” szó a házasságban: egy jó háznak erős támasztékokat kell építeni, ami kívülről védelmet nyújt, belülről pedig folyamatosan csinosítani és javítani kell, hogy jó ház legyen. A házasság nem magától lesz jó, hanem mert dolgoznak rajta, benne. De a legjobban megépített ház esetében is van egy nagyon fontos dolog, amit sokan figyelmen kívül hagynak: ez az alap. Hogy milyen alapra épül a ház, az döntően meghatározza, hogy mennyire lesz tartós. „Békeidőben” a homokra épített ház is szépen áll, de amikor dühöng a vihar, akkor csak a sziklára épített ház marad ép. A közös értékek, a közös célok, a közös ügyért való küzdeni akarás talán a legfontosabb.
Egyszer hallottam egy bölcsességet, miszerint a jó család a legnagyobb áldás, a rossz család a legnagyobb átok. Édesapám szenvedélybetegsége miatt az utóbbiról sajnos konkrét tapasztalataim vannak, de az a múlt. Hogy a bölcsesség első felét igazzá tegyük, az már csak rajtam, rajtunk áll.
Adja az Ég, hogy az idő minket igazoljon.
Benkovics Péter
